Nyolcvanötödik évében jár, de nemrég Pomázon megnyitotta a Magyar Vár Alapítvány táborát, aztán már ismét Erdélyben tanít és terjeszti a magyar népdal- és néptánckultúra alkotásait. Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, népi kultúránk élő klasszikusa szerint a magyarság Kárpát-medencei megmaradásának alapvető feltételei közé tartozik, mennyire tudja megőrizni és magáévá tenni évezredes népművészetének nagyszerű darabjait.

– A hetvenes évek első felében szinte robbanásszerűen fedezte fel magának újra Erdélyt s vele a magyar népi kultúrát a fiatal anyaországi értelmiség tekintélyes része. Az ekkoriban induló és mindinkább kiszélesedő táncházmozgalom és általában a népművészet megismerése mit tudott hozni a huszadik század végi magyarságnak?
– Máig nagyon elgondolkodtató, miért félt annak idején a hatalom annyira a táncházmozgalomtól, Magyarországon és Romániában egyaránt. Ne feledjük: az akkori fiatalok legtisztábban látó, legértelmesebb rétege tette magáévá a néptánc, a népdalok világát, persze az ifjúság örök mohóságával és szelességével. Nem véletlen, hogy a kezdetektől annyira támadták a már akkor is „magyarkodónak” becsmérelt, „népieskedőnek” csúfolt rendezvényeket, írókat, mozgalmakat… Az elorozott, végleg megsemmisíteni akart nemzettudat minden külön szervezés nélkül, spontán módon kereste és találta meg ezt a búvópatakot. A tánc, a zene, a dal nyelve az, amit a világon a legjobban lehet érteni. Ezen keresztül sok mindenre ráérezhet az érzékeny és fogékony fiatal lélek. A táncház egymagában képes összefogni a világ magyarságát, ez óriási dolog. Ad valamit, amit ellenségeink nagyon nem szívelnek. Természetes, hogy minderre csak az lehetett a reakció, ami.

– A Mezőséget, ezt a különleges és fájdalmas sorsú erdélyi tájegységet mutatta be most Magyarországon, Wass Albert, Makkai Sándor, Rákosi Viktor híres könyveinek vidékét, Sütő András szülőföldjét, ahol a magyar népi kultúra legősibb bölcsőinek egyike található. Nem példázza vajon fájdalmas elfeledettségében, ismeretlenségében, rohamosan pusztuló, sorvadó szórvány mivoltában, ugyanakkor mind erőteljesebb feltámadni akarásában a Mezőség az egész jelenlegi Kárpát-medencei magyar „alaphelyzetet”?
– Nem annyira tragikus a helyzet, mint első pillantásra látszik. Azzal, hogy megindult és kiszélesedett a táncházmozgalom, olyan tudati folyamatok is megindultak, amelyeket, hála istennek, már nem lehet megállítani. Odahaza, Erdélyben már annyi magyar népi együttes, néptánccsoport, népdalkör van, hogy jószerével nem is tudjuk számba venni, pontosan nyilvántartani valamennyit. Jobbnál jobb együttesek, tartalmas tanfolyamok mindenfelé. Az augusztus 8 és 16. között Válaszút helységben megrendezett néptánctáborra legalább háromszáz-négyszáz résztvevőt vártunk. És hány tábor, hány rendezvény van csak ezen a nyáron… Összefonódnak a dolgok. A magyar és a szomszédos népek zenéjében gyakran és joggal beszélnek kölcsönhatá-sokról, az évszázados közös élet számos következményéről. Ám amint egy kis tér nyílt, megmutatkozott, milyen örvendetesen nagy a magyar hatás – ennek következményeit ki kell használnunk. Miként azt is, hogy újabb és újabb nemzedékek hódolnak a népdalnak és a néptáncnak – nálunk Válaszúton, a táborban egy hét alatt harminc népdalt tanulnak meg a gyerekek. A közös éneklés pedig tudvalevően közösségformáló erő. Magyarságunk alapja, hogy anyanyelvünkön őseink dalait énekeljük, táncaikat járjuk. Ez a megmaradás egyik garanciája.

– A magyar élet tavasz óta biztató irányba fordult. Mit és hogyan adhat ebben a helyzetben a jövőnek a népművészet, a népi kultúra?
– Aki egyszer belekóstolt ebbe a világba, örökre benne marad. Ezért mondhatom, hogy van okunk az optimizmusra. Kodályék pontosan tudták, hogy megfelelő oktatással – és persze hozzátehetjük, megfelelő közéleti környezetben – a népdal, a néptánc megalapozhatja az elkövetkezendő generációk szemléleti, tudati minőségét. Ebben az összefüggésben kulcskérdésnek tartom, amit odahaza már évek óta próbálunk megvalósítani: a nagyarányú, minél szélesebb tömegeket megmozgató oktatást. Válaszúton 25 évig nem volt magyartanítás az iskolában. Most már tíz éve, hogy van. És ezen belül tanítjuk a magyar népi kultúrát. A környező 22 faluból nyolcvan gyerekünk van. Ha így marad, reménykedhetünk egy szép hajnalban.

– Az új magyar nemzetstratégia a kettős állampolgárság megadásától kezdve számos egyéb elképzeléssel kiemelt fontosságúnak tartja az anyaország és az elszakított nemzetrészek közötti kapcsolatokat. Hogyan ítéli meg ennek perspektíváit: mennyire lehet ebben a törekvésben közvetítő az a magyar népi kultúra, amely a közelmúltban egyszer már katalizátorszerepet is betöltött?
– A legteljesebb mértékben közvetítő lehet, és annak is kell lennie. A magyar népi kultúrában nincsenek igazán tájegységi és egyéb határok. Ami megvan a Dunántúlon, az megvan a Mezőségen is, gondoljunk például a regölésre. A különféle daltípusok változatai, a táncok, a népszokások. Azt hiszem, ez a közvetítő szerep rövidesen növekedni fog. Úgy tűnik, a mostani kormány mindezt felmérte, és tudatában van annak, mi mindent is jelenthet ez a funkció a magyar jövő szempontjából. Az az elképzelés például, hogy az iskolákban kötelező legyen a tanulmányi kirándulás az elszakított területekre, ilyen biztosíték lehet. Ehhez hasonló támpontokra van szükség.

MH