Vallásos körökben viszonylag sok szó esik a felekezeti iskolák működéséről, az ideális légkörről, tanítási módszerről, szellemiségről. Azonban ezek a disputák a legritkább esetben térnek ki arra, hogy milyen mozgástere, feladata, küldetése lehet a keresztény pedagógusnak „állami vonalon", önkormányzati vagy állami fenntartású iskolában.
S talán nem is a téma érdektelensége, inkább az érintett tanárok (gyakran jogos) egzisztenciális félelmei válnak a párbeszéd gátjává.
Egyházi iskolákban ugyanis a kérdés nem vetődik fel, ott ideális esetben természetes része az oktatásnak a keresztény értékrend átadása, s a pedagógus számára az ebben való részvétel. Állami iskolában azonban a világnézeti (vallási, politikai) semlegesség uralkodik, aminek betartására általában kényesen ügyelnek az igazgatók. A gyakorlat azonban mást mutat: ha nincs központilag támogatott eszmeiség, a tanárok saját szájízük, gondolkodásmódjuk szerint töltik meg az ideológiai űrt.
Ha a jog oldaláról közelítünk, az oktatási törvény rögzíti, hogy a pedagógusnak joga van a saját világnézetét, vallási meggyőződését képviselni, ismertetni a diákokkal, azonban tilos ezt rájuk erőltetni, meggyőzni (ha úgy tetszik téríteni) őket. A gondosan kiporciózott paragrafusok viszont nem túl életszerűek, még ha egy tanár tartja is magát az előírt passzív értékképviselethez, amennyiben ezt következetesen teszi, azzal igenis tud és fog is hatást gyakorolni a diákokra. Nyilván a fogékonyabbakra, de akkor is.
Ennek következtében vagy a teljes eszmei ürességgel, az értéktöltet nélküli puszta anyagleadással találkozik a diák az órákon, vagy épp ellenkezőleg, az eszmék, gondolatrendszerek teljes kavalkádjával. Amennyiben még ma is komolyan hiszünk az iskola tudatformáló erejében, egyik eshetőség sem túl pozitív pedagógiailag. Pedig meggyőződésem, az ismeretek átadása csak erkölcsi, kulturális értékek elültetésével összhangban valósulhat meg. Alaptézisem, hogy tanárnak lenni nem csupán foglalkozás, hanem hivatás, s a kettő közti különbséget épp a szellemiség, a lélektani többlet adja. Az arra való törekvés, hogy az évszámok, topográfiai adatok, verslábak mellett valami mélyebbet, többet, személyesebbet is közvetítsünk.
A gimnázium az utolsó olyan edukációs forma, ami még kötöttebb, ahol működhet egy állandó közösség, és lehetőség nyílik a személyesebb, szorosabb tanár-diák viszony kialakítására is. Az egyetem már az individualizmusról szól, mindenki megválaszthatja 18 éves fejjel, hogy mi érdekli őt igazán, mivel akar (akár élete végéig, bár ez egyre ritkább) foglalkozni. A felsőoktatás az önmenedzselés korszaka, amikor már nehéz vagy szinte lehetetlen az oktatóknak személyiségformáló hatást kifejteniük.
A közoktatás erre még elméleti és gyakorlati lehetőséget biztosít, amivel keresztény pedagógusként vétek nem élni. S lássuk be, nem „frontális támadásra" hittételek átadására, Biblia-magyarázatokra van szükség, hanem értékrend és szellemiség közvetítésére. A humán tárgyak esetén némi könnyebbséget jelent az irodalmi művek, történelmi események emberi vetületét megmutatni, erről vitát folytatni, s ezáltal bizonyos értékeket átadni, megerősíteni. Más esetekben (de még a társadalomtudományoknál is) fontos lehet a beszélgetés, a tananyag szikár betűin túlmutató párbeszéd, amely a világ aktuális jelenségeitől (internet, divatirányzatok, hobbik) az egészen személyes témákig húzódhat. Ennek módszertanáról hosszan lehetne vitatkozni, azonban tapasztalat, hogy a fiatalokkal csak úgy lehet megtalálni a közös hangot, ha nem átalljuk ténylegesen megismerni a világukat, az őket körülvevő és befolyásoló iskolán kívüli hatásokat (zene, szórakozás, divat, filmek stb.).
A keresztény pedagógus azonban nincs könnyű helyzetben, még feszített tanmenet mellett is ritkán jut idő a beszélgetős órákra. Tegyük hozzá azt is, hogy az átlagos pedagógusi fizetés mindenre motiválja az embert, csak a bérben meg nem jeleníthető, azonban plusz fáradozást igénylő lelki kapcsolatok kiépítésére, értékek átadására nem. Természetes, hogy ezért hivatás igazán tanárnak lenni, és nem csupán szakma, de állami és sürgős feladatnak tartanám olyan minőségbiztosítási rendszer kidolgozását, amely nem csak az adminisztratív, formális kívánalmakat tükrözi, hanem a tanár lelkiismeretességét, törekvését is az oktatáson túl a valódi nevelésre. (Más kérdés, hogy ezt miképp lehet anyagiasítani, de mindenképp fontos lenne lépni ebben is.)
Keresztény pedagógusnak lenni nem könnyű, nem hálás állapot. Sőt, örök feladat, kihívás is és felelősség is, hogy az értékrendünk ne izoláljuk magunkba, hanem a közösség épülésére fordítsuk. Erről lenne érdemes végre egy módszertani disputát folytatni, félelmek nélkül, szabadon.
igen.hu
