Az európai püspökök konferenciáján a pápa felszólította az egyházat, hogy nyissa ki a kapukat és az ablakokat. Nemcsak azért, hogy az egyház kitekintve meglássa a világ értékeit és nyomorúságát, hanem azért is, hogy a világ belásson, átláthasson az egyházon. Lássa világosan értékeit, szerkezetét, hivatását, működését, és emberi, esendő vonásai mögött is megértse isteni küldetését.
Mi magunk, világiak akik Krisztus láthatatlan testének részeit képezzük, de nem vagyunk a papi rend és az egyházi közigazgatás tagjai szeretnénk tisztán látni az egyház szervezetét, a működéséhez tartozó intézményeket, a hierarchiát, hiszen ez a mi egyházunk, melyért személy szerint is felelősek vagyunk.
A földi egyház úton van. Az útonjáró mindig veszélyben van. Az az ígéret, hogy a pokol kapui sem vesznek erőt rajta, nem jelenti azt, hogy ne kéne küzdenie fennmaradásáért mindenkor, mert eltévelyeghet, irányt veszthet, nem tudja elvégezni munkáját, vagy üldözést szenved.
Ha az egyház hajóját, és a mi sok kicsi egyházközségünk hajóját csak az Isten gondviselésére bízzuk, és mi magunk semmit sem teszünk erőn felül , nagyot vétkezünk. Ez a felelősség nyugtalanította az apostolokat és az egyház legjobbjait, hajtotta a hittérítőket ismeretlen és veszélyes tájakra, a békét és szeretetet hirdetőket egyenesen az oroszlánok barlangjába, a prófétákat a hatalmasok színe elé, hátrahagyva nyugodt, nem bűnös, hanem buzgó keresztény életük biztonságos melegét: otthont, családot, megtartó karizmatikus közösségeiket, szelíd, zsolozsmás kolostoraikat
Aggódunk az egyházért, a miénkért. Világszerte, de elsősorban Európában fogy a gyakorló keresztények száma, a keresztény értékek megjelenítése, hatása. Nemcsak az idősebb nemzedék kihalásával fogyunk itthon, hiszen önmagában ez is csökkenti a hívek számát, mert a halálozások meghaladják a születések számát, hanem azzal is, hogy az ifjabb nemzedékeket nem tudjuk megnyerni egyházunknak. Pedig a lelkek szomjúsága az evangéliumra tagadhatatlanul jelen van a fiatalokban is. De fogy a hittantanulók aránya és a fiatalok közül egyre többen mennek el a szektákba, a Hit Gyülekezetébe vagy a Hare Krisná-t hallgatni. Valamit talál, vagy találni vél ott, amit nálunk, a történelmi egyházakban nem talált meg. Az ízetlenné vált sót eltapossák, a gyertya véka alatt van! Miért?
Az egyház közösség. A közösség addig élő, vonzó, amíg átlátható, világos, tagjai ismerik egymást, mindenki tud a másikról. Minden fontosat, azt elsősorban, ami a másik szerepét, gondját-baját és a közösséghez való kapcsolatát illeti, ismernek, tudnak egymásról. Akik ismerik egymást, akik egymás gondját viselik, azok szerethetik egymást. Akik átlátják világosan azt a közösséget, melyben testvérek közt érezhetik magukat.
Nyissuk ki a kapukat és az ajtókat! Lássunk be az egyház minden zegzugába, keressük meg a bajok, a vonzásnélküliség forrását, azokat a vonásokat, melyek eltántorítják, esetleg megbotránkoztatják az igazságot keresőket. Honnan ered a gyengítő kór mérge, mi az, ami hiányzik belőlünk, s amit hiába keresnek a fiatalok nálunk? Mint az orvos, aki megvizsgálja a panaszos beteget, először leveszi a védőpáncélt, a bársony, selyem díszruhát, de még az inget is, hogy meglássa magát a meztelen testet. Ha így sem talál még semmit, bajforrást, átvilágítja, hogy lássa a vázat, a csontokat, az egyes szervek működését, állapotát. A betegnek félre kell tennie félelmét, büszkeségét és szemérmességét is, az orvos előtt nem lehet álságos, más, mint ami.
Van-e bátorsága a mi egyházunknak erre? Ettől függ a mi és gyermekeink megmaradása itt és most; ebben az országban. S ettől függ ennek az országnak, ennek a társadalomnak, ennek a kultúrának is a megmaradása.
Egy nagy megújulásban bizakodva lássunk hozzá egyházunk átláthatóvá tételéhez, megvilágosításához. A Szentatya prófétai intése bátorít fel rá aggodalom és szeretet vezet minket, amikor követni akarjuk felszólítását. A világ felé elsősorban világi ügyeinket, a látható, tapintható, kiszámítható működést kell tisztáznunk, mert éppen ezek azok, amikkel a világ képes foglalkozni, amin megütközik és megbotránkozik alapos vagy hazug és vélt gyanúk alapján. Először az egyház materiális, anyagi megnyilvánulásainak, működésének tisztázásával kell kezdenünk. Hogyan él az egyház itt, most, nálunk a világi javakkal, a rábízott vagyonnal, történelmi örökségével, híveinek adójával, perselybe dobott fillérjeivel, adományokkal, intézményeivel, templomokkal, iskolákkal, otthonokkal, kórházakkal, kollégiumokkal?
Bárki mondhatja, nem ez az egyház lényege. De így jelenik meg a világnak, ez botránkoztathatja meg legjobban a nem hívőket és a hívőket is. A nem az anyagiakhoz tartozó szeretet anyagiakban tud megnyilvánulni, láthatóvá lenni. A láthatatlan Isten mint tehetetlen gyermek, mint szegény koldus, beteg, éhező, szomjas, fázó és megvetett ember lép elénk, és ha ezeknek étket, italt, ruhát adunk, azt magának a hatalmas, teremtő Istennek adjuk. Így jelenik meg hitünk ebben az anyagi világban, és erről kellene, hogy megismerjenek minket. Jézus nem evilági országot hirdetett, de állandóan gyógyított, vigasztalt, kenyeret és bort szaporított, és felborította a pénzváltók asztalait.
A Szentírás ritkán fenyegeti az embert. Legjobban azt, aki megbotránkoztatja a gyermekeket, aztán azt, aki testvérei elől eltitkolja, mennyi vagyonnal ajándékozta meg őt az Úr. Ananiásra és Zafirára hirtelen halállal sújtott le az Úr, mert eltitkolták testvéreik előtt annak az összegnek egy részét, melyet földjük eladásáért kaptak, és az őskeresztény közösségnek szántak. Nem azért bűnhődtek, mert vagyonuk volt, hanem azért, mert eltitkolták. Megdöbbenve olvassuk az Apostolok cselekedeteiben e sorokat, és nehezen értjük meg, vagy nem merjük megérteni. Arról az egyházról szól, melynek vagyonáról, pénzügyeiről sok igaztalan, hamis hír és feltételezés is kering a köztudatban, melyet csak egyféleképpen lehet eloszlatni. Számadással, átláthatósággal.
És lehet, hogy mi, világi hívek az anyagi eszközök más felhasználását is javasolhatjuk. Egyházunkért aggódva
(A szerző néprajztudós, egyetemi tanár)
